Első hallásra nem tűnik bonyolult feladatnak egy ma is aktív, botrányos ügyeiről közismert 82 éves olasz politikusról portréfilmet készíteni. Ami már nehezíti a feladatot, hogy popbetétekkel és drogoktól fuldokló lendülettel kell fűszerezni, meghajolva a mai közönségfilmes elvárásoknak. Sorrentino vállalkozott rá, és végeredményként megszületett Silvio Berlusconi első igazi portréfilmje, Silvio és a többiek címmel. Hazai premier előtt volt lehetőségem megtekinteni.
A film csak nekünk magyaroknak (és környékbeli országoknak) jelent karácsony tájékán újdonságot, hiszen A nagy szépség, az Ifjúság, és az Az ifjú pápa rendezője az olaszoknak már április 24. -én bemutatta, ráadásul az ex és újra jelen politikusról készült filmes ábrázolás odaát két részben készült el, Loro 1 és Loro 2 munkacímmel. Nálunk egy 150 perces nemzetközi verzió landolt, ez lenne Silvio és a többiek. Mivel a korábban látott trailerek és külföldi kritikusok véleménye egy tengerentúli Wall Street farkasát vizionált Fellini köntösébe öltöztetve, így már csak egyetlen kérdésünk maradt, vajon Giulio Andreotti után egy újabb emblematikus olasz politikus megfilmesítése elég egy trendi és zsigereiben lüktető kultuszfilm megteremtéséhez?
Ehhez túl korán keressük a válaszokat.
Mert Sorrentino meglehetősen bátran kezdi adagolni a nézővel a Martin Scorsese által megálmodott party-hangulatot. A film kezdeti szakasza valóban pezseg a drogoktól és cicivillantós mediterrán életfelfogástól, a trance illetve pop elemekkel komponált zenei aláfestés pedig tovább fokozza az egekig emelt adrenalint. A vágóképek választékosak és stílusosak amik kiválóan passzolnak a film olykor romantikusnak is mondható körvonalaihoz. Ha Sorrentino megmaradt volna ennél a nyomvonalnál, az alkotás sokkal jobb kritikát is kaphatott volna, de ne szaladjunk ennyire előre, maradjunk a tartalmi elemeknél.
A film Sergio Morra (Riccardo Scamarcio) strici politikai ambícióit kezdi kibontani, aki tulajdonképpen úgy köszön be a nézőnek, mintha mindig is ismertük volna, annyira önfeledt és természetes a játéka, hogy kezdjük egyre jobban élvezni az olasz tónussal átitatott jeleneteit. Morra az egyik legjobb strici akit az utóbbi időben mozivásznon láttam, és az is magával ragadott, ahogyan a maga sajátos eszközei segítségével szeretne bevágódni a politikai elit köreibe, kellőképp az unga-bunga koronázatlan királyánál, Silvionál. Viszont a film ebben a szakaszában csak Morra és slepjének törekvésére fókuszál, a nagy mester színre lépését csak markáns utalásokkal, fokozott várakozással kezdik előkészíteni.
És érkezik ő
Toni Servillo által megformált Silvio számomra viszont kevésbé markáns. Inkább tűnik nyugdíjas pojácának, egy önmaga árnyékát kereső luxusmilliomosnak, mint sem Berlusconinak, aki kézben tartott fociklubot és tévétársaságokat, ha kell gond nélkül összefonódik hazai vizeken ismert oligarchákkal, és nem riad vissza kétes hírű maffiozóktól sem. És ez nem feltétlen Toni hibája, ő igyekszik mindvégig kihozni karakteréből a maximumot, de az említett strici -féle kokainfüggő nyomvonalat szerepe szerint csak érintőlegesen követheti, és csak a régmúlt fényesítése, valamint a jelenben rejlő parányi morzsák kimaxolása jut neki osztályharcul.
És itt lehet elsőként érezni a film egyik gyenge pontját, hogy túl mélyen akarták a különböző generációs személyiségjegyeket megjeleníteni, és a köztük húzódó hídon a néző szinte képtelen szórakoztató módon átsétálni. Pedig a mozinak erre is illene figyelnie. Addig a pontig teljesen jó a dolog, ahogyan Leonardo DiCaprio dél-olasz alteregóját kezdik apró de jelentős mozzanatokkal felépíteni, szemünk előtt pörögnek a szépen fényképezett vágóképek, szardíniai események, körvonalazódnak Morra körül a családi és „szerelmi” viszonyok, de az ebben rejlő fiatalos lendület Silvio színre lépésével megszűnik, mintha sosem létezett volna.
Megeshet, hogy Sorrentino így kívánta hűen ábrázolni a generációk közötti party-hangulatot, vagy az olasz politikai elit kiöregedésére koncentrált (ami súlyos hiba lenne), de Silviot körülvevő karakterek, a miniszterelnöktől kezdve a fodrászon át a tévés vágópistáig, egytől egyik nyugdíjas korúak, és alkatukban sokkal kevésbé képesek az általam (és úgy gondolom sokunk által képzelt) unga-bunga stílust tömegesen megjeleníteni. Így viszont a kitolt üzenet, hogy a film hűen ábrázolja Berlusconi körüli szex- illetve politikai botrányokat, egyszerűen porossá válik mint egy nyugdíjas otthonokba felejtett kocka mintás kanapé.
A jó színészek és a gyönyörű tájak egy csinos olasz mozivá varázsolják Silviot, de oly keveset adnak vissza a film valódi szándékából, hogy a 82 éves olasz politikai kulcsfigura mai napig képes tartani az unga-bunga lendületet. Ha pedig nem ez volt a cél, akkor Morra karakterét vágták nagyon félbe, úgy a film 45. perce környékén, és hagyták a nézőnek megemészteni. Még ezzel sem lenne túl nagy probléma, mert a helyenként humoros betétekkel és kiváló párbeszédekkel bőven lehetett volna mit kezdeni, de így a látott összkép túlságosan el lett tolva a két eltérő karakter szemközti pólusainak irányába, és a köztük lévő űrt semmivel sem pótolták, vagy elfogyott a film közben szorgosan követett farkasüvöltés.
A dologban az a zavaró, hogy Sorrentino filmjében adott volt minden egy vérbeli kultuszfilm megteremtéséhez, talán a nemzetközi verzió összevágása során kellett túl drága kompromisszumot kötnie, de nagy ziccer maradt ki, és erre nem mentség Silvio Berlusconi megosztó személyisége. Hiszen már meg volt teremtve Sergio Morra, aki vitte volna hátán a film kínos jeleneteit, de valamiért hagyták magányában elhervadni.
A film jó színészekkel és közepes tartalommal is jó moziélményt garantál, de pont annyira hiteltelen az unga-bunga stílusérzéke, mint a benne fekvő politikai üzenetek.
A filmet a Mozinet jóvoltából tudtuk megnézni.
Derecskei Zoltán