Ami régi, az megint új. Értékesebb is, mint korábban.
Ez a megállapítás Scott Reich, a Pluto TV programokért felelős vezetőjének szájából hangzott el az idei virtuális CES-en annak kapcsán, hogy a ViacomCBS hogyan teszi elérhetővé a klasszikus CBS tartalmakat AVOD formában a Paramount Plus-on, mint például az 1977-es Amerikában igen népszerű Three’s Company vagy az ABC Television Network sorozata az 1977-es Szerelemhajó (The Love Boat).
Mi az AVOD és mi köze a streaminghez?
Próbálom érthetően összefoglalni: Az AVOD jóval kevesebb bevételt generál, mint az SVOD -előfizetéses alapú OTT (videó alapú streaming) szolgáltatás, és a megtérülési ideje időben is jócskán eltolódik, mint közvetlen reklám nélküli versenytársuk. AZ AVOD tehát reklámokkal támogatott streaming szolgáltatás, ami általában ingyenes (mint az NBCUniversal Peacock free szolgáltatása Amerikában), ám az HBO Max májusban tervez egy olyan opciót bevezetni, amely hasonlónak tűnik az iPhone SE változatokhoz, így olcsóbb, várhatóan 10 dollár/hó alatti, és tartalmazza a nagytestvér -jelen esetben a teljes HBO Max műsortár előnyeit egy megfizethetőbb, reklámokkal nézhető szolgáltatásban.
Melyik a jó nekünk nézőknek?
A legjobb kérdés a mai kiélezett tartalomfogyasztási versenyben, hogy mi a jó a nézőnek, és vajon hogyan lehet egy átlagos felhasználói érdeklődés mellett, a megszokott „egyszerűen csak filmeket és sorozatokat szeretnék nézni” felfogást egy Netflix, Disney vagy HBO Max keltette hatalmas streaming univerzumban közérthetően befogadni, beülni a nappali kényelmes zugába, és szimplán csak jó pénzért jó minőségben szórakozni.
A streaming elsődleges hívó szava a szabadság illetve reklám nélküliég életérzése épít, ami egyik részről rendben is volna, viszont tömegek a reklám nélküliségről akár le is mondanának annak reményében, hogy a Szerelemhajó vagy a Jóbarátok duruzsoljon korlátlanul a háttérben a streaming adta kényelmi funkciókkal.
Szóval mindazok ellenére, hogy a streaming óriási fejlődésen megy keresztül egy ultra gyors és rövid intervallumban, az előfizetői számok ebben a telítődni látszó piacon mégis meredek emelkedést mutatnak. Ez nyilván annak is köszönhető, hogy az elmúlt évitizedek legnagyobb moziválságával vagyunk kénytelenek szembenézni, és a piac már kezdi beárazni a válság tartós elhúzódását, viszont kevesen mondják, hogy ne létezne erre kompromisszumos és valamilyen formában pénzügyileg is fenntartható megoldás. Erről én is írtam már több alkalommal, hogyan lehet a haldokló IMAX hálózat adóssági spirálját a csatamezőn hagyva inkább egy új nagyképernyőorientált érdekkapcsolatban megvalósítani.
A Warner Bros. vártalan tartalomelosztási „kísérlete” is ezt támasztja alá, miszerint hagyni kell a moziknak némi levegőt a túléléshez, amit a nézők a válság végén majd szabad akaratukból, és a moziélmény kultúrájának, az alkotói szabadság kiteljesedésének érdekében jó kedvvel beszippantanak.
Itt merül fel a kérdés, hogy ennyi szolgáltató dedikált streaming szolgáltatása, a szerteágazó, és változó megtérüléssel kacsingató piaci modellek alkalmazása mellett is hogyan lesznek képesek fennmaradni, ráadásul egyre többen számolnak azzal is, hogy előbb utóbb a mozizás finanszírozók is sorba állnak majd a jussukért, a hatalmas tradicionális stúdiók hagyományos forgalmazási elképzeléseiről már nem is beszélve.
Szóval itt jön ismét szóba a nyitány akkordja:
Ami régi, az megint új. Értékesebb is, mint korábban
Több éve követem figyelemmel a streaming tartalomfogyasztást és annak szokásait, kezdve a szolgáltatók kísérletezéseitől a statisztikai adatokig, és persze képtelenség lenne ezekbből messzemenő következtetéseket globális szinten, több milliárd dollár vonzatában levonni, mégis az kristálytisztán körvonalazódik, hogy néhány piaci szereplő évekkel ezelőtt picurkát alulértékelte a klasszikus tartalmak jelentőségét. Az idő előrehaladtával, és a bekövetkezett világjárvány okozta felhasználói- és piaci klímában a nézők egyre jobban rákaptak a streamingre, az Office, a Jóbarátok vagy netán hazánkban a „szomszédok” ezzel párhuzamosan óriási jelentőséggel bírnak (vagy fognak bírni a jövőben), és ez még mindig csak részemről egy optimista újságírói hozzáállás.
Valóban érdemes eltűnődni azon, hogy az „újgazdag” streaming szolgáltatások kezdeti éveiben mekkora jelentőséggel bírtak a klasszikus tartalmak, itt most elsősorban azokról a filmekről és sorozatokról beszélek, mint például a Jóbarátok vagy a giganépszerű Office franchise, szóval mindezek időszakos felvásárlása nélkül, pusztán a mérnöki precizitással felépített és marketing varázslatokkal megtolt saját gyártású tartalmak is ekkora sikerre vezették volna a Netflixet vagy az Amazon Videot?
Jó kérdés
Hiszen ezeknek az „újgazdag” streaming szolgáltatásoknak a Wall Street-i gurukat is lenyűgöző vonzereje a Stranger Things-féle új franchiseok felépítése, és a Gyűrűk ura- vagy Harry Potter sorozatos univerzuma se biztos, hogy eltartana több száz millió előfizetőt a jól bevált „szomszédozzunk” életérés nélkül, amihez a Trónok harca is csak néhány milliós bázissal tudna hosszútávon hozzájárulni.
Zárásként mindenképpen érdemes elgondolkodni Stephen Fellows a VOD Clickstream piackutató- és elemzőcég vezetőjének egy előadáson tett megjegyzésén, amikor arról kérdezte a hallgatóságot, hogy vajon a Disney mennyire volt fontos a Netflix számára, és valószínűsíthetően az egeres cég alábecsülte tartalmainak valós piaci értékét, amelyek végül fontos részei lettek a Netflix műsortárának hosszú éveken át. 2013-ban a Daredevil, Jessica Jones, Luke Cage és Iron Fist karaktei évekre jó táptalajt szolgáltattak a Netflix számára, melyeket a klasszikusok az egekbe emeltek, és ez a „jólét” egészen 5 évig virágoztatta a Netflix virtuális könyvtárát.
Ezután az újabb licitháború a WarnerMedia, a ViacomCBS, a Comcast, a Netflix, illetve a Disney között abból eredt, hogy szépen sorjában mindenki visszavásárolja a maga kis mazsoláját, kezdve a Jóbarátoktól a munkahelyi szitkomokig, tették mindezt azután, hogy ekkorra a Netflix már jócskán felépített maga köré egy hosszútávon papírpénzben is jól mérhető „újgazdag” médiabirodalmat.