Túléltem a rákot vagy csak a gyilkosnak tűnő napokat? Mindig csak a következő feladatra koncentrálok, hiszen szintet kell lépnem, mert csak így van értelme a rák ellen folytatott harcomnak.
Egy műsor az életemből.
Napról napra megkísért az érzés, hogy miként vészeltem át azokat az időket, amikor kiléptem a komfortzónámból, és minden épp sejtemmel az életemért harcoltam. Ez a gondolatmenet ébresztett rá arra, hogy az elmúlt években mennyi mindent képes voltam elfogadni majd elviselni annak ellenére, hogy korábban ezt elképzelhetetlennek tartottam. A kétezertizes években szinte biztos voltam abban, hogy ilyen mélységek számomra nem léteznek, s ha mégis, akkor azzal végleg megszűnik a földi életem, ezért módszeresen minden olyat dolgot eltoltam magamtól, ami erről szólt, akár csak egy bekezdés erejéig is.
Ez volt a múltam abban az értelemben, amikor nem kellett egészségügyi vészhelyzettel foglalkoznom. Innen nézve egyértelmű, hogy szerencsés voltam. Akadt harmincnéhány olyan évem, amikor lazíthattam, és mindössze annak a korszaknak a problémái sokasodtak körülöttem, amiből alapból kinőttem volna.
Így viszont nem csak kiléptem a 30-as éveimből, de mára jócskán meghaladtam azt, és egy határozott mozdulattal egyszerűen átugrottam az átlag 40-eseket is, testi és szellemi vonatkozásaival együtt. Persze ezzel nem vagyok egyedül: Rajtam kívül még több millió ember kénytelen szembesülni ezzel a jelenséggel, amikor a rossz mukikkal folytatott harc során kitágul a tér és idő körülöttünk, és ha túl is éljük ezt az elképzelhetetlen harcot a gyilkos korral, a visszatérés a valóságba az újabb erőpróba, amire alig van állami vagy publikus jelzőrendszer, ami felkészítené a küzdelemben lecsupaszított harcosokat.
Amikor megkérdezik tőlem, hogy hány évig voltam rákos, dadogva számolom a hónapokat és éveket egymás után. Egyszerűen képtelen vagyok konkrétan válaszolni rá, hiszen nem tudom, hogy pontosan mikor kezdődött, és a végét sem írta le eddig senki sem. Volt egy diagnózis amikortól megállapították, hogy Hodgkin-limfómás vagyok (a jobbik fajta, bíztattak) – és nagyon jók az esélyeim, és azzal kezdtük meg az enyhének tartott kemoterápiás kezeléseket. Egy év leforgása alatt a gyilkos kór teljes arzenálja indult útnak felzabálni testem összes szervét és éppen maradt szegleteit, ami eleinte lassan, majd fokozatosan kezdte lebontani az izmokat, a jövőlátást, majd az egyre csorbuló önbizalmamat is. Mindezt a protokoll szerinti kemoterápiás kezelések sem tudtak érdemben megakadályozni (Kemó, agyműtét, kínzó majd remegésbe hajló kemó), így a kezdeti reményteljes esélyeim ultragyorsan szakadtak be egy felfoghatatlanul mély szakadékba, amikortól kezdve voltak olyan napjaim is, hogy az idő síkja a fejemben már természetellenes gondolatokat ébresztett (csontvelő transzplantáció).
Ma már be kell látnom, hogy a hátrahagyott 30-as éveimben helyenként túlzóan tágas, mai fejjel viszont kevésbé veszélyes buborékban éltem, amit végül fel kellett adnom, és a kilakoltatásom sokkal brutálisabbra sikerült, mint azt valaha is gondoltam volna.
Egy új helyzet adódott számomra, ami a túlélés és önismeret párosításával jött létre, és most ebben kell boldogulni, hátrahagyva a korábbi munkát és élethelyzetet, nem is beszélve a családi és egzisztenciális viszonyok kezeléséről, a mai kor birzarr módon elvadult elvárása szerint. Lássuk be, hogy elsőre szinte reménytelennek tűnik mindent jól teljesíteni néhány év alatt. Az emberben természetes módon burjánzik a vágy a fejlődésre és a korábbi javak visszaszerzésére, ami embertelenül nehéz még akkor is, ha időközben az egyén még nem veszítette el szinte mindenét.
Azt szoktam mondani, hogy a túlélés utáni szintlépés bizonyos értelemben sokkal nehezebb, mint maga a küzdelem a rossz mukikkal – ki hogyan nevezi a rákos sejtek támadását a szervezetünkben. Mégis úgy kell beleállni, hogy ha már képes voltam túlélni a leginkább kritikusnak vélt időszakot, akkor élni kell a vele járó önismerettel és turbulenciával, ami ott lapulhat mindannyiunkban, csak időt és energiát kell szánni, hogy felszínre tudjuk emelni. Az én műsorom is bővelkedik nehezen érthető és esetenként könnyfakasztó fordulatokkal, de ez ezzel jár, és így kell felszínen tartva folytatnom a történetet.
Ennyi még belefér, ha már felszántottam a mögöttem hagyott világot a túlélésért.