Tinidrámáról írni nem egyszerű vállalkozás. Egyrészt azért, mert már régen kizúgtam abból a közegből, amely csukott szemmel is felismeri az instasztárok által létrehozott instakülcsint és hozzá tartozó instapózokat(innen egy kattintás az álomvilág), másodsoron pedig ez a kultúrvilág talán az egyik legmerészebb, ha önmagát a témákat és annak korhű lenyomatát vesszük figyelembe. Többek között ezért is örültem nagyon év elején a hírnek, hogy a Paramount Network sorozatott forgatott a 80-as évek feketekomédiájának egy tükörsimává polírozott díszpéldányából, a Gyilkos Játékokból(Heathers).
Betiltott szerető
A sorozat elkészült, de sikergyanús karrierje szinte azonnal méretes kihívás előtt állt, hiszen a műsorkészítő figyelembe véve az Amerikában egyre inkább érvényesülő iskolai erőszakhullámot, elsőnek felfüggesztette, majd véglegesen betiltotta a sorozat tengerentúli vetítését. Hozzánk azonban a HBOGo jóvoltából mégis megérkezett, és immár a sorozat vége felé közelítve megállapíthatom, hogy a Gyilkos játékok kivételes példánya a tinik közt uralkodó kegyetlen bánásmódnak, és ugyan olykor durván elrugaszkodik a realitástól, ezzel együtt mégis kihagyhatatlan darabja lesz a műfaj szerelmeseinek. Szóval viszonylag spoilermentes kritika a betiltott szeretőről.
De nincs hozzá 13 okom.
És akkor el is érkeztünk az első komoly problémához, miszerint előszeretettel készültek a sorozatot a Netflix által kitaposott tinisorozatok szellemvilágához poziciónálni, talán a készítők vagy maga a szakma szerette volna, de a Gyilkos játékoknak semmi köze a 13 Reason Why című sorozathoz. És ettől válik a dolog igazán érdekessé, hogy ki kell emelni a hasonló kontentek megszokott közegéből, ezt véleményem szerint a 3. rész után maga is megteszi, és máris önjáró válik, a néző legnagyobb örömére. Ám attól még inkább rétegsorozatnak fog számítani.
Ami a spoiler és tartalmi elemeket illeti, a dolog egy kitalált gimi(Westerburg) kitalált bandájának(Heather) életét mutatja be, és ahogy az 1988-ban készült film során kiderül, kellő fekete humorral, kicsit fapados monológokkal készül feltárni a fiatalok lelki nyomorúságait. A lánybanda összes tagját stílusszerűen Heathernek hívják, persze különböző színek és karakterek útján formálják meg a fiatalok körében szinte korlátlan hatalommal rendelkező „csoportosulás” életstílusát, amit persze egy percig sem szabad komolyan venni. Vagy lehet mégis?
Viszont a sorozat szellemisége olykor komolyabb, máskor pedig egy klasszikus bugyuta sitcom szintjén tálalja a minden sarkon tapintható Erőszakot. De van a dolognak egyfajta földöntúli bája, és itt nem zombikra vagy vámpírokra tessék gondolni, hiszen az ördög nem csak ezekkel az eszközökkel válik elérhetővé egy tiniknek írt sorozatban, mégiscsak a Paramount Network-ről beszélünk. Az első néhány rész alapján a történet a banda feje, azaz Heather Chandler köré összpontosul, aki mondhatni kellően bizarr jelenség, de szinte élet és halál ura a Westerburg gimnáziumának, tanárok és diákok körében egyaránt. A fekete báránynak mégis Veronika, az angyalarcú lány, aki tagja is meg nem is a népszerű klikknek, és ez a fajta kétlakiság szüli az első valamirevaló konfliktust a történetben. Hiszen jön az új-rossz fiú JD, és jelenléte szinte azonnal leveszi a lábáról Veronikát, mint egy apró hangszóró a fülbe helyezve, ördögi karizmájával tudatosan hangolja a lányt a leáldozóban lévő Heatherbanda ténykedése ellen.
A Gyilkos játékokat nem a története miatt fogjuk megszeretni, erről ne legyen kétség. Ha jobban belemélyedünk Westerburg gimi napi életzajába, néha annyira szájbarágós és rohadtul lapos a levegő körülötte, hogy előtör az az érzés, hogy hagyni kellene az egészet a fenébe. De valami akkor is megragadja az embert, na. Ami engem illet, számomra ez a stílus és a kezdetek óta jól kivitelezett egyedi látásmód, ahogy a dolog a maga hülyeségével szinte életre kell, és ha már a celebek világában élünk, a fülünkben duruzsoló popzene, és kiváló látványvilágával operáló esztelen kíváncsiság áthúzza az embert az unalmas részeken. Lehet ezzel csak egyedül vagyok. Értem én, hogy a készítők nagy hangsúlyt fektettek az öngyilkosság kifigurázására, de valahogy úgy érzem, még sem ez a dolognak a vezér motívuma, inkább kergesd el, semmi értelme.
Ezzel együttvéve egy tinidráma viszonylag spoilermentes kritikájára vállalkoztam, mert úgy tartom, hogy ennek a műfajnak is vannak mélységei. A Gyilkos játékok nem fog későbbi hivatkozási pontokat vagy hasznos társadalmi üzeneteket felállítani(ezért sem értem az amerikai mellőzését), de a karakterei jól fel vannak építve, és ahogyan közelít az öngyilkosság érthetetlenül valós misztikumához, ahogy olykor sarokba szorítja a tanárok által felállított szintén bugyuta értékrendet, ilyen megjelenítést még egyik sorozatban sem tapasztaltam. Egyelőre nem látok benne újabb évadra szuflát és lehetőséget, de a maga rövid(majd 40 perces) fázisaiban beleillik a nyári vagy későőszi lazuláshoz. Talán erre is találták ki, és a dolgot ezen a nyomvonalon kell igazából értékelni.
Mivel rétegsorozatról szól, értsd így az értékelést.
Derecskei Zoltán