Bemutatkozott a Bodyguard című brit sorozat a BBC-n, amivel több szempont szerint is érdemes foglalkozni. Egyrészt a címhasonlóság, hiszen szinte kiáltja magából a Kevin Costner és Whitney Houston féle „Több mint testőr” rokoni témaválasztását, és ha így elsőre a dolog elég távol esik egymástól, erre később úgyis visszatérek. A másik dolog pedig ahogy elkezdődnek és felpörögnek az események. Rég látni ilyen markánsan akciódús első 20 percet egy európai sorozattól, a Luther óta nem igazán voltunk tempó-ügyileg elkényeztetve.
A Bodyguard egy erősen aktuális témával indít, és kezét el sem ereszti a terror illetve öngyilkos merénylők okozta össztársadalmi aggódás ütőeréről. Teljesen világos, hogy a készítők (Thomas Vincent John Strickland) számára elsődleges szempont volt sürgősen tisztázni: a sorozatnak erőteljes aktuálpolitikai jellege van. Amit már első néhány perc szöszmötölése után egy vonatban zajló terrorcselekménnyel realizálnak, és az említett 20 percében olyan jelenetsorral gazdagodunk, hogy egy ideig nem lesz gondunk az adrenalint termelő sejtjeinkkel.
A főszereplő David Budd egy jól kiképzett kormányügynök (Afganisztán megjárt PTSD-vel bajlódó exkatona), aki gyerekeivel együtt egy vonaton utazik, és gyanússá válnak a dolgok körülötte. A sztori felvezetéséhez ideális ábrázolásnak tűnik Budd profizmusa, de személyisége erősen érzelmekbe csapó, a karaktere nekem olykor instabil annak ellenére, hogy a vonaton művelt nemzethős hadművelete feljebb repíti a ranglétrán, és máris egy befolyásos politikus személyi testőreként folytatja a karrierjét.
Nos, itt jön képbe Julia Montague Belügyminiszter, a nő, akit Buddnak védenie kell, és aki a nemi ellenpólusa az említett „Több mint testőr” érzésnek, de ez a jelenség egyelőre elég távolinak tűnik. Főleg azért, mert semmi jel nem mutat afelé, hogy a két karakter az önös érdekeit és különböző politikai meglátását bármiféle érzelmi összekapcsolódás képes lenne megbontani. Ettől még a dolog kellően vonzó, és elég jó ritmust kölcsönöz a sorozatnak. Mert adott David, aki rendelkezik egy bizonyos elit kiképzéssel és külföldi misszióban szolgált katonai tapasztalattal, de pilot alapján rettentő mód lehet érzékelni, hogy zsigerből utálja a politikusokat, mert ők tehetnek a világ káoszáért, és emiatt ment tönkre az élete, családja, és úgy mindene. A másik részről pedig Julia a makacs és számító politikusnő, aki egy erőteljes jellem, csupa olyan tulajdonsággal, ami keményen ütközik testőrének gránitszilárságú elveivel.
Máris elérkeztünk a sorozat vonzó részéhez, ami még véletlenül sem a két szereplő egymás iránt érzett érzelmi késztetése, sokkal inkább az elfojtott düh, és professzionális hozzáállás, amitől kettejük játéka egyfajta képernyőre vetített játszmához kezd hasonlítani, amit megtoldanak olykor szellemes és közönségvonzó megszólalásokkal.
A sorozat erre a különös párosításra épül, de helyenként beépítettek olyan elemeket, amitől megelevenedik a brit politikai abszurditás, kirúgott és sajtónak kitálaló aszisztensekkel, valamint a béna frakcióvezetővel, akit én kihagytam volna a készítők helyében, de lehet később lesz neki is jelentősége. Ami a pilot színvonalát illeti, ütős kezdés, aprólékos karakterek, aktuális témaválasztás jellemzi. Jók a képek és a színek, a belőle áradó hangulat pedig a mai igényeknek igazán kedvrevaló, már csak attól függ a sorozat további sorsa, hogy képes e hosszú távon fenntartani az érdeklődést, és jól kibontja a mellékszálakat is.
Hazai premierről még nincsenek hírek, de várható, hogy egyszer csak valahol felüti a fejét. HBO GO vagy egy lineáris csatornán, bárhol találkozhatunk majd vele. Megéri várni rá.
Ha szeretnél sorozatokról és filmes betétekről moderált Facebookos csoportban beszélgetni, ráadásul a kávé is bejövő számodra -de nem Coelho-idézeteken keresztül -, akkor csatlakozz hozzánk: Sorozatok, filmek, kávé csoport.
Derecskei Zoltán